Sírok és trombiták, avagy Rómeó és Júlia a Nemzeti Színházban

Shakespeare Rómeó és Júliája az első darab, melyet úgy tekintettünk meg a színpadon, hogy a történetet már a kicsik (10 és 8 és fél évesek a kislányaink) is ismerték, látták a Zeffirelli- és Di Caprio-féle filmváltozatokat. A fiaink, pedig dráma és irodalom óráikon részletesen elemezték mind az írott művet, mind a Zeffirelli- filmet.

Ám ez az ismeret az, ami föl is lázította nagyobbik lányunkat, kijelentette, nem szeretne eljönni erre a darabra, mert szomorú a vége.

Emlékszem, gyerekkoromban én is a filmet láttam először, s azért olvastam el a drámát, mert úgy éreztem, itt valami tévedés van, úgy, ahogyan a tévében mutatták, biztosan nem érhet véget ez a történet. Ahol annyi tiszta csoda, szerelem teljesedett be, ahol csobog a szerelmesek szájából a rajongó szép szó, ahol a fiatalok szellemes játékai, csipkelődései nem a másik megalázására, megsemmisítésére irányulók, hanem szárnyalásra ösztönzők, ott nem lehet helye a pusztulásnak, a halálnak, ott az élet marad az úr. Hogy a két szerelmes és kedvenc hősöm, Mercutio halálát kellett kiolvasnom a szövegből is, csak az eszemmel tudtam elfogadni, a szívemmel azóta sem.

Vidnyánszky Attila rendező nem írta át a darabot, de (át)rendezte, és vele együtt az érzéseinket is. Talán a nézők iránti komoly részvét miatt, inkább a "Rómeó és Júlia-i szerelem" fölfakadását, kibontakoztató körülményeit, segítő alakjait vonta itt hangsúlyos helyzetbe, s ezzel segítette jelenmaradni a dús, romlatlan fiatalságban újra és újraélő, hamisságmentes szerelmet. Ahogy a darab záró jelenetében láttuk, hol a megbabonázott, támolygó, színjátszó "tömeg" a címszereplők "kitudja honnan" fölfakadó, gyönyörködve imádó szavait mondogatják, szinte illesztgetik a saját szájukba. S kilépünk a történetből. A néző és a "többi" szereplő, aki nem Rómeó és Júlia, itt lesz egy, visszafelé hatóan is. Eddigi játszmáit, biztosságát, státusokból fakadó fölényét, kapcsolódásait vesztett magányos szédelgők csoportosulásává lesznek, akiknek most kellene észnél lenni, s megérteni, hogy kaptak valamit. Rá kellene ébredni, hogy valójában mindannyian ezt a minőségű bűvöletet várták el az élettől, de megvalósulni csak a bejáratott eljárásrendjeik kiszámítható végtermékeit kapták: szerelemtelen házasságot, öröm nélküli anyaságot, hízelgő szót, hatalmi szóra felálló rendet, s rengeteg elpocsékolt, gyűlöletnek odadobott fiatal életet. S ha ebben a kétségbeesett tömegben akad valaki, aki a létezésnek igazságát már korábban is kereste (Lőrinc barátra gondolnék), az talán könnyebben értette meg, milyen üzenetet hordoz a "gyerekek" halála. Azt, hogy a valóságosan egy testté és egy lélekké lett szerelmesek, egymás nélkül, csonkultan már nem tudnának tovább vegetálni. A létezésért meghalni is érdemes.

A rendező lemondott arról, hogy a szöveg béli "utolsó szavakként" elhangzó hercegi súlyos váddal, a kilátásba helyezett ítélkezéssel, büntetéssel nyomja agyon, szélessze szét a szereplőket, nézőket, amely csak azt tudja üzenni, hogy ti, mindannyian elpusztítottatok valami rendkívülit. A haláltánc helyett életre ébredést, a méltóvá válás lehetőségének meglátását kínálja fel. Mire méltóvá?

Erről már, még nem beszélgettünk a gyerekekkel az előadás után, az azt következő napokon... Szeretném hinni, hogy tudják. Erről nem beszéltünk, de az "apák és fiúk" hiányos, hamis diszkrécióval mesterségesen távoltartott kapcsolatáról, a serdülésében magára hagyott, a dajka kotnyeles, szolgai bennfentes világára szoruló gyereklányról igen. Csodálatos módon segített át bennünket az előadás a "véletlenek szerepe a drámában" iskolai megközelítésén, nem éreztük, hogy csak a véletlen események vezették volna teljes erővel a cselekményt a végkifejlett felé. Inkább láttunk bennük olyan történésalakulásokat, amelyek feltárják a szerelmesekhez legközelebb állókról, hova, mihez vannak ők valójában elköteleződve, ahogy a dajkánál, aki gyalázatos köpönyegfordítással beszélné rá Júliát a második házasságra, csak hogy a következetes felelősségvállalásból szabaduljon. S ezek a történetalakulások tudták feltárni nekünk, kívülállóknak, a szerelmesek ragaszkodásuk, viszonyuk tisztaságának tartalmát, ahogy a kútba dobott kő a kút mélységét. Enélkül elszigetelt világ maradt volna a két fiatal szerelemben összekapcsolódott világa. S enélkül Júlia, a korai férjhez menésig gyerekszerepben konzervált kislány, nem is tudja megmutatni nekünk, úgy, hogy mi is értsük, hogyan cselekszik, tartja távol a talmi világ csábító "nem lehetett másként" kísértéseit az, aki a valódi szerelemben érett asszonnyá.

Vidnyánszky Attila meghagyja a többi szereplőnek is, hogy bemutathassa saját mozgástörvényeit. Ragyogó színt kap a Blaskó Péter által alakított szerzetes. Fölmerült bennünk a kérdés, ha ez az alak ilyen szépségesen éli a szent emberek életét, miért nem láthatja beteljesülni a szerelmesek által támasztott reményt, a városi közösségük szabadulását a gyűlölet rabságából. Hogy nem tudta komolyan venni Rómeó hevülését, ez érthető, más is csak állhatatosság nélküli szélkelepet vélne az ilyen fiúban, aki egyszer Róza miatt, majd kisvártatva, Júliáért lobban lángra. Hogy eszközt látott ebben a Rómeó és Júlia-i lángolásban egy nemes, isteni tervhez illeszthető cél megvalósítása érdekében? Felnőttként, Isten embereként el is várjuk tőle, hogy távolabbra lásson, lehetőségeket ragadjon meg. Mi hiányzott akkor? Nem tudom, ki hogy érzi, de én hibának gondolom, hogy e kiváló barát a szülőket meg se kísérelte bevonni a megváltozott helyzetbe, hanem hagyta őket továbbrángani az örökölt őrületükbe. S mikor világosan látszott, hogy a két családot, s ezáltal a várost, kész tények elé állítani, a gyűlölködéseikről való lemondást kikényszeríteni nem látszik kivitelezhetőnek, akkor meg nem engedhető eszközhöz nyúlt, az alkimisták ezoterikus, problémakerülő, titkos útját választotta. S ezzel ő maga vontak ki az eseményekből az isteni segítséget, züllesztette vak Nemezissé. Pedig, ahogy az előadás is üzente, Lőrinc barát alakja és azzal, amit mond, az igazság felfénylése a Jó és a Rossz jelenvalóságáról, de már reneszánsz módra.

S a többi darabbeli fiatalember? Hogy láttuk őket? A testüket eluraló még céltalan vágyakozás a másik nem "irányába" oly csodálatosan jelent meg a színen, a rézfúvósokkal jelképesen. Ugyanaz a kínos érzés uralja el a nézőt a látványra, amilyen kínos érzést keltenek ezek a vágyak a fiúkban, tele szégyenkezéssel és belső hajtottsággal. Ebből indul Rómeó is, s ebből a kínlódásból próbál ő pátosszal teli szenvelgéssel ragra emelten felülkerekedni.

A színen megjelenő fizikai és szellemi erőt sugárzó teljesítmények elismerést váltottak ki belőlünk. A fiatalemberek könnyedén lendültek fel a magas korlátokra, uralták a tér minden akadályát, ahogy Mercutió szellemi sziporkái, s tudtak néha távol is maradni a "csak így lehet" zárt felnőtti világtól. De, kimaradni nem tudtak saját erőből, annak pusztító elbánásrendjéből. Ám a rendezői sugalmazás a színdarab végére mindenkit kiemel a gyűlölet csapdájából, hiszen mondani kell, mindenkinek mondani kell ezt is: