Rosta a gyermekkönyvek polcain

Gondosságom talán a saját, olvasott, olvasandó, olvasható (mert megvannak nekünk) könyveink világában mutatkozik meg leginkább. Igaz, velük van a legkönnyebb dolgom is. S mivel az igényes, időtálló könyvek nem (vagy nem túlzottan) drágábbak, mint ezen tulajdonsággal nem bíró társaik, így ezen "adathordozók" között szabadabban, könnyebben birtokolható a minőségi, az értékes, mint a ruhák, autók közt (s itt bizony fontosabb a belbecs, mint a külcsín, a külcsínyről pedig említést se tegyünk).

A könyvek birtoklása a portörlésen túl, egyéb kötelességekkel is terhelődik. Igazodnia kell a család tagjainak igényeihez, lelki-szellemi fejlődéséhez, az iskolai elvárásokhoz és a tér korlátaihoz. Ha jól csináljuk, a meglévő könyvállomány élővé válhat körülöttünk, s nem kell hetekig keresni a Lator-kötetet, s Milton Elveszett Paradicsoma egyre szemrehányóbban tűnik a szemünkbe, hogy lehetetlenség lesz végre el nem olvasni. S ha a házi könyvtáros anya is, akkor bizony a feladat (az állomány bővítése, frissítése, rostálása, tematizálása, kukázás) pedagógiai statégia része lesz.

A legkellemetlenebb munkafázis a kukázás. Nem szívesen dobok ki könyvet, de van úgy, hogy minden szigorúság, rendvágy ellenére engedek a "nehogy megbántódjon a szerző" alattomos érzésének, s veszek egy példányt olyan munkájából, amiről már előzőleg előfeltevéseim vannak, s ezek utólag sem bizonyulnak hamisnak. Az ilyen sunyiság termékét aztán hónapokig kerülgetem, próbálok felmentést találni magamnak és e "szellemi" produktumnak, keresem benne a maradandót, a maradót. Aztán, ha az "alkotóra" végül valamely erkölcsi okból megharagszom (ritkán és késleltetve jelentkezően), nem kegyelmezek "művének", s megkönnyebbüléssel szabadulok meg tőle, tőlük. Ezzel helyreáll bennem az irodalom és az élet, erkölcs és esztétika világa között feszülő kettősség, hiszen mondván, mindkettő pocsék: se erkölcs, se esztétika. Talán mert én különb vagyok? Nem, vallhatom be sajnálattal. Nem. Ezért nekem is, s a gyerekeinknek is erős szükségük van a komoly mintákra, példákra. A könyv, ha jó, lehet tudáshordozó, szépséget hirdető, erkölcsi tartásra késztető. Az anyakönyvtáros pedig igenis ilyen magasztos célokért ajánl, tukmál, felolvas, átrendez, portöröl. Mert szívünkről szakajtott édes magzataink mégse az utcáról tanuljanak olvasni, megbotránkozva a felnőttek világából érkező, egysíkú, zsigeri hang- és betűhalmazokon. S bizony szívesebben feszülök neki Don Quijote kacskaringós mondatainak, melyből nekem a tisztelethez, tisztelhetőséghez való ragaszkodás erősödik ki, semhogy próbáljam megmagyarázni csemetéinknek például a Covid-diktatúra betűsor lehetséges jelentéstartalmát. Azt hiszem, könyvet azóta dobok ki, amióta szülő vagyok. Ha a hangzó szavainkat is megszűrhetném...!

Új könyvek? Hosszú vágyakozás..., s egyszercsak lett..., egy Nemes Nagy Ágnes összegyűjtött versek, s majd lesz egy Oravecz Imre is, és kell még "számtalan", "millió", az eddigiek mellé..., hogy az elkövetkező évszázadokra legyen tápláléka a szellemnek is.

És a gyerekkönyvek? Míg kicsik voltak a gyerekeink, a napi "rutin" része volt a meseolvasás. Én azt szerettem a legjobban, ha az ölembe ültek, s együtt néztük a grafikákat, míg olvastam. Jó volt gyermekillatú fejecskéjüket közel érezni az arcomhoz. Máskor, esetleg egy forró nyári délutánon: anya olvas, gyerkőcök rajzolnak (összművészet az érzelmi- és szellemi intelligenciáért program részent. Már az ókori görögök tudták, ahol mind a 9 múzsa jelen van, megszülik maguk közé a harmóniát.). S este ismét az ágyukból hallgattak mesét, vagy kalandsorozatot Ruminiből, Jelky Andrásból vagy más általam kikerülhetetlennek tartott igen jó könyvekből. Csakis a legjobbak... Ki ad gyermekének követ, ha kenyeret kér? Válogatott legjobbak. Válogattam, válogattuk őket. Volt egy alapbázisunk, saját gyerekkorunk olvasmányélményei: innen a Jelky Anrás kalandjai, Kivala Palkó..., Tom Sawyer, a megrostált delfin-könyvek, Illyés Gyula 77 magyar népmese, Komjáthy István: Mondák könyve, Móra: Kincskereső kisködmöne, Borbély Szilárd: A Senki Szigeti nagy kalandja, ...A közös kutya, A Csutak (szürke lóval, s anélkül, vagy éppen mikrofon közelben) s a Csukás összes...stb. Ezeket a könyveket úgy adtuk át, mint kisgyermek-önmagunkat, akik még úgy hittük, hogy komoly titkok tudói vagyunk, s olyan társaság tagjai, akik tartják magukat bizonyos mértékhez (csupa jófej, igazán válogatott alak!) csak mert olvastunk, s mert lehetségesnek éreztük azt, ami a könyvben megtörténik.

A Senki Szigeti nagy kaland pedig már nemcsak a mi és az csemetéink gyermekvilágát fogja át, hanem a nagymamáét is, aki ugyanazzal az izgatott örömmel adta oda annakidején nekem is, remélve, hogy szeretni fogom benne azt, amit ő is. Jól számított.

Gyakran jártuk a könyvesboltokat is, naprakész voltam az a néhai Alexandra, Libri, Líra, Pagony újdonságaiból. Válogatás közben értettem meg, hogy a kínálat hogyan akar keresett lenni, anélkül, hogy adna is valamit. A Harry Potter nyomán virágoztak a varázslós, boszorkányos sztorik (közgazdaságtan alaptétele a hogyan lovagoljuk meg a trendeket?), s fölbukkantak a hajdanvolt ikonrombolók, könyvégetők mai idomított utódait kielégíteni kívánó, pusztító indulataikra számító, az azt ingerlő mártírnaplók, úgy, ahogy manapság a szabadulóskönyvek. De talán hosszú évekre hatóan az a mesekönyv háborított fel leginkább, amely alapos kidolgozásban kíséri végig egy jámbor vakond útkeresését, akinek a legfőbb célja, hogy megtudja, ki volt, aki pont az ő fejére ürítette emésztőrendszere végtermékét. Ezek között az olvasandók között bizony keresni kellett a jót.

A könyvtár 3 évig nem csak kincslelőhely volt családunk számára, hanem menedék is. Menedék, egy még modernebb, vagyis minden, látszólagos erkölcsi hivatkozási alapot is nélkülöző "öreg hölgy" önkéntes csatlósai elől, akik a játékelmélet könyörület nélküli tárházát nem átallották csecsemők és kisgyermekek ellen használni. Igazibb otthonunk volt a könyvtár, az Ugocsa utcai, mint a tulajdonjogilag saját lakásunk. Itt nemcsak olvastunk, játszottak a gyerekek a játszósarokban, részt vehettünk olvasási versenyen, hanem a legkisebbek babakocsiban alhattak is. Itt nyugodtabb délutáni pihenésük lehetett, mint az akkori saját otthonunkban, ahol a keresztényi viselkedés minimumát sem ismerő szomszéd ment túl a lakása, az ízlés és az emberség határain. Sajnos nem mondhatom, hogy ez ismeretlen jelenség volt számomra, ez volt gyermek-, s ifjúkorom "élménye" is, csak ott az udvara, s persze ebből fakadóan, az erkölcs, tisztesség határait nem találta a szomszéd. Abból a világból, s azon világ embereitől is igazi menedék volt a könyvek hazája.

Kérdezheti bárki, akár én is, magamtól, mindez miért. Miért e sok-sok bekötött papírlap? Miért a polchiány? Miért ez a sok hűhó? Azt remélem, hogy tudom. Én biztosan a minőségi találkozások lehetőségéért csinálom. S anyaként pedig, az erre való igény fölkeltéséért, fölajánlásáért. S azt peniglen azért, hogy a minőségi találkozások segítsenek nekünk, s gyermekeinknek is, minőségibb emberré válni, igaz gondolatokkal, érzelmekkel, s méltóságos szavakkal Isten dicsőségére.