Pániktól az egyensúlyig

Megijedtem, amikor a nagyobbik fiunk azzal a közléssel érkezett haza, hogy aznap (március 13-án, pénteken) nem volt igazi tanítás, az órán beszélgettek velük a tanárok, mert alig érkezett diák a suliba. Állítólag, előző nap azzal volt tele a sajtó, hogy gyerekünk egyik iskolatársának az édesanyja koronavírusos, az érintett osztályt haza is küldték, sőt, a fiú barátnőjének osztálytársait is egy másik iskolából.

Jézusom! - gondoltam, - erről mit se tudtam. Jó, jó, de ha tudtam volna róla, helyesen tudtam volna-e dönteni? Mi lett volna helyes? Valóban az, hogy mi sem engedjük őt iskolába, ahogy sok szülő tette? Ki dönthet ebben a helyzetben? Az iskola tette a dolgát, a teljes tanári karral felsorakozott, hogy aznap is tanítson, de a többségi, a nyíltan fel nem vállalt akarat a szülők, a távol maradt gyerekek részéről átírta az aznapi rendet.

A legnyugtalanítóbb érzés, ami felmerült bennem, hogy nem volt ismeretem, hogy nem tudtunk semmiről, a közeli veszélyről, mert nem néztünk, hallgattunk híreket azokban a napokban, s főként nem azoktól, amelyek ebből csináltak vezércikket. Volt-e, van-e egyáltalán veszély, milyen mértékű? Nem volt még olyan régen, amikor nem engedtem a kis totyogó gyereknek fölszedni egy elhullott szép tollat, mert akkor éppen a madárinfluenza-vírusról szóltak a híradások, fölidézve és jelenvalóvá téve bennem a haláltánc-képeket és a kutná hora-i csontkápolna látványát.

Mégsem lehet mondhatni, hogy most készületlenek lettünk volna! Január óta tudtuk, hogy Kínában egy olyan vírussal küzdenek, mely sok áldozatot követel, nincs ellene gyógyszer, nagyon gyorsan terjed, s azt is, hogy ezzel nekünk is szembe kell néznünk.

Ennek ellenére most minden azt üzente: a többség, a szülők tájékozottak voltak, csak mi nem. Nemcsak abban, hogy mi is történt, de abban is, mit kell nekik cselekedniük.

A nagyapám 56-ban dönthetett arról, hogy nem engedi Pestre a 15 éves gimnazista fiát harcolni. Dönthetett, mert az egyetlen fia megkérte az engedélyét, és abban, amit és ahogyan döntött, pedig benne volt az első világháborúban maradt apja utáni árvasága, a második nagy világégés harci- és a hosszú hadifogság erős élménye. Ez a családi történés számomra nem azért fontos, mert a nagybátyám így nem válhatott 15 évesen sem hőssé, sem mártírrá, hanem felmutat egy olyan magatartás-dinamikát, amit helyesnek érzek: a cselekvésre kész -ez esetben a nagybátyám -, aki, engedélyt kért attól, akinek a helyzet megoldásáért felelni kell, és a meghozott döntést el is fogadta, a tiltásnak megfelelően cselekedett. Vagyis, ha nekünk nem mondták, hogy nem kell iskolába menni, az azt jelenti, hogy kell. ... Vagy mégsem?

2020. március 13-a délutánja hosszas telefonálgatásokkal telt. Hívtam:

1. a férjemet könnyed hisztériával,

2. a fiunk egyik iskolatársának édesanyját, régi, kedves ismerősünket, tapogatózó kíváncsisággal,

3. virológus barátnőmet átfogó szociológiai és morális emelkedettségből, mely mint vélhető, alkalmas lehet egy ilyen vírus működésmódjának, veszélyességének megítélésére, s a helyes stratégia kialakítására.

Ezen információk, pletykák, ijedelmek birtokában este meghallgattuk a kormányzati döntést, miszerint hétfőtől online formában zajlik majd az oktatás, korlátozások lépnek életbe, s ha tehetjük maradjunk otthon.

Szombaton délelőtt a férjem nagyobb teljesítményű internetet indult el vásárolni, én kényelmesebb ruhákat. Hamar világossá vált, hogy egy darab, régi számítógépünk kevés lesz, még akkor is, ha a kicsik házi feladatait napról napra elég csak kinyomtatni, nekik nem fontos a szoros jelenlét zoom-os órákon. Fel kellett adni azt az elvünket, hogy csak családi és nem egyéni használatba adunk gyerekeinknek okos eszközt, és melyet csak eszközként használunk, vagyis szorosan, ellenőrzötten a feladatmegoldásra, nem időtöltésre.

Eleinte élveztük a szabadságot, nem indult még a tanítás. Nem kellett senkit hajkurászni a hiányos házi feladat, a megnőtt köröm, elvesztett dolgai miatt. Melegen sütött a nap, hátrébb tevődtek a határidők a feladatokban, melyek már kínosan kezdtek eluralni bennünket. Ha erre az időszakra visszagondolok, a munka utáni kirándulásokra a Kőhegyen a mezei- és magyar kökörcsinnel gazdag rétre, a napfényre, különös boldogság jár át, melynek azonban mégsem tudtuk, akartuk átadni magunkat, mert meg kellett emlékezni arról, hogy ezek az ajándéknapok valakik életét, szenvedését követelték. Csinszka lányunk később azt írta: "Emlékszem, amikor 9-en voltak betegek, és mindenki félt." Olyan volt ez sokunknak, mint a taxis blokád idején azoknak a gyerekeknek, akik azt élvezhették, hogy biciklizni lehet az M7-n, és semmit sem tudtak, értettek a helyzet mögött feszülő küzdelmekről, ami miatt mindez lehetséges.

A legrosszabb az volt, hogy nem engedhettük közel a gyerekeket a nagyszülőkhöz, ha mentünk és élelmet vittünk, csak a kocsiból integethettek nekik. Ez az átmeneti hiány súlyos élményt hozott, s tanítgatta a gyerekeknek is, hogy felelősséggel tartozunk a szeretteinkért, s vannak, lehetnek olyan helyzetek, hogy ők is tehetnek, sőt, kell is tenniük valamit a felnőttért. S bár a szigorú "távolsági kapcsolattartást" idővel oldottuk, de március óta nem merjük megölelni a magas vérnyomásban szenvedő, idős nagyszülőket.

Furcsa, szorongásos, de mégis dús tavasz volt. Bezárták a templomokat. S úgy következett el a Húsvét lelkipásztorok nélkül, mintha a feltámadás reményét akarná elvenni tőlünk valami gonoszkodó hatalom. A hívő férfiakra komoly feladat várt. Férjem letöltött egy szertartáskönyvet -melyet egy ferences atya készített-, és mint egy pap, követve az ünnepi liturgiát, vezette az esti imádságainkat.

Ahogy lassan kialakult az internetes kapcsolat a tanárok ás diákok, munkáltatók és a munkavállalói otthonok között, alakult ki nálunk is egy másfajta, eddig nem élt rend: reggeli közös futásokkal, közös, tartalmas reggelikkel, s oktatásszervezéssel, főzéssel, együtttanulással és közös délutáni sétákkal, illetve közös esti filmnézésekkel (Mint oldott kéve..., Fekete város). S közben a munkáink mellett új, közeli határidők alakultak, s világossá lett a koronavírus-járvány miatt elmaradt utolsó nehéz, férjemmel közös vizsgánk időpontja is. Eddig mindig volt nagymamai segítség, felügyelet, amikor készülni kellett. Most nem. Három hetünk volt, ebből 2 hetet - 1 hét megszakítással - leköltöztünk vidékre, egy olyan házba, ahol nem volt bekötve internetes kapcsolat. A gyerek fölfedeztek egy sarkot, ahol néha, időlegesen volt internet, de ez nem elégítette ki a szükségleteiket. A harmadik héten, futás közben fedezték fel, hogy az erdő szélén, a "síháznál" van kapcsolat. Tanulási időben vitték a kemping-asztalt, székeket, mentek tanulni. A kicsik tanulásának közvetlen felügyelete ezalatt nagy fiainkra hárult, legkivált a kisebbikre, mert a nagynak egyre komolyabb feladatok, tudnivalók érkeztek az éteren, többre már alig maradt ereje, ideje. Az első héten még a házban, gyér internet mellett próbáltunk mindannyian tanulni, emellett minden szükségeset ellátni, hogy legyen meleg étel, tiszta ruha.

A harmadik hét volt a fordulópont, mindenkitől távol, mikor egyre több volt a zoom-os óra, egyre több lett a beadandó a nagyobbaknak, s a kicsiken egyre jobban látszott, hogy hiányoznak a kötelességek melletti közös kirándulások, mesefelolvasások, beszélgetések. Csanád, a kisebbik fiú, azzal motiválta őket, hogy minden sikeres, befejezett feladattal lezárt "tanóra" után színezhettek a kartonházukon. Ám ez a motiváció nem tartott ki egész héten. Így sokat segített, hogy néhány napig kijárhattak a "síház" mellé, s ott, esernyőkkel fedett kuckó alatt izgalmasabb volt még a tanulás is. Az, hogy Csanika kiváló tanárember lehetne, "olyan mint az élet", ez korábban is látszott. Az első mesedarabjait a kicsi lányoknak játszotta el először, akik hálás közönségként áhítattal fogadtak minden produkciót. Amikor iskolába került, iskolásat kezdett játszani velük, vegyítve a tanulást a játékkal, kihasználva azt a "kultúrfölényt", hogy ő mesélhet nekik a betűkről, számokról és mindezt abban a formában, ahogy azt iskolában látta, tapasztalta. Ám, amit ebben a három hétben tett értünk, hogy a vizsgánk sikerülhessen, s ahogyan ezt tette, azért végtelenül hálás vagyok. Megértette, hogy a napi 5-6 óra - az utolsó héten 8-9 - (az éjszakai órákat nem számítva) intenzív tanulás szükséges ahhoz, hogy a vizsga teljesítésére esélyünk legyen.

Ahhoz azonban, hogy a kis tanító bácsi ilyen ügyes lehetett és megerősödhetett ebben az érzésében, a kicsi lányok hozzáállása is szükséges volt, hogy akarják, elfogadják, kövessék a tanító bácsit. Szeressék őt, mint a testvérüket, pajtásukat, idősebbet, s akkor is akarják csinálni, amikor unalmasnak tűnik a feladat vagy fáradtak és jobb lenne játszani. Megértsék ők is, hogy mennyit segítenek azzal, ha rendben működnek a dolgok, s ez rajtuk is múlhat.

Még így is néhány dolog elmaradt: a rendszeres hittan házi, és a közös testnevelés órák dokumentálása. Sajnos, arra még mi sem figyeltünk, hogy több címről küldik az egyes tanórák anyagait, így mikor a vizsgánk sikerrel zárult, pótolni kellett az elmaradt feladatokat, videókat: hittanból, énekből, néptáncból és testnevelésből. Hála Istennek, a gyerekek tanárai megértőek voltak és a pótlásokat elfogadták, így sem rossz jegyet, sem év végi rossz értékelést nem kapott a két kislány emiatt.

Most, 2020 őszén, a koronavírus-járvány második hullámában járunk. Egyre rémítőbb hírek érkeznek. A legnagyobb gyerek ismét itthon, online oktatásban. Azonban, nem ismétlődött meg a pánik. Mikor hazajött az utolsó tanítási napról, kitakarította a szobáját, napi rendet állított fel.