Könyörtelenség kezdőknek és haladóknak

Lassan harminc éve, hogy sokunk által igen szeretett, csodált Szepessy Tibor tanár úr egy teljes félévet szentelve az ókori görög drámának, megismertetett bennünket Euripidész Médeiájával is. Be kell vallanom nem ez a tragédia volt (a teljes választék, a sok szerethető Szophoklész-, Aiszkhülosz-mű között), amely 19 évesen a szívemig szaladt, s a címszereplő barbár nőisége inkább tudomásulvételt, semmint megértést váltott ki belőlem. Későn bontakozó nőiségem más mintákat keresett akkor, s a szabálytalan, a "rendelt útról" letérő asszonyi egzisztenciákkal szemben elutasító, ítélkező voltam. Persze elolvastam ezt a drámát is (mert végre ez lehetett a feladatom, s nem csak a szórakozásom), s majd elfelejtettem (bánhatom), ahogy az Alkésztiszt, a Hekabét, az Oltalomkeresőket stb. az euripidészi életműből.

Médeia azonban nem hagyott el. Felbukkant újra, amikor asszony, sőt anya lettem én is. Londonban, a City-ben egy eldugott színházban (Mermaid Theatre), ebédidőben, kultúrára, s egy falás műszendvicsre éhezett bankár között (nem voltak sokan), megnéztem Euripidész darabját. Előtte persze újra elolvastam a művet, hiszen nem bízhattam, hogy nyelvtudásom az angolul megszólaló antik drámaművészet szintjéig ér. Ma is emlékszem az előadásra. S talán nem véletlen, hogy leginkább arra a jelenetre, ahol Médeia megöli gyermekeit (nyílt színen, ezzel a gesztussal elszakadva az antik görög hagyománytól). Nem volt itt sem csöpögő vér, könyörgő sikoltás vagy hörgés. Némaság kísérte a történést, s a félhomályból egyszerre "kiordított" egy vörös szalag. Lassúság, hosszú várakozás a mozdulatokban, mintha remélne, remélhetne a cselekvő egy kimentő isteni beavatkozást, az elhatározott tettnek egy az előzményekre is kihatóan rendező, eligazító, helyreállító, méltóságot megtartó, s felszabadító megakadályozását, mert az, hogy gyermekek halnak meg (anyjuk által, erőszakosan) mégsem természetes. Transzcendens segítséget, közbelépést követelő a válsághelyzet. (Vajon az Isten megfelel a várakozásunknak?)

Meg tudjuk-e érteni, ha csak ez az egy megoldása kínálkozik az emberi korlátokkal, korlátoltsággal körülvett konfliktusnak? Elfogadni biztosan nem tudjuk a gyermekhalált, s azt még nehezebben, hogy ez lehessen az anyasággal fölkoszorúzott nő jövőjének a kulcsa, s ez hozhat létre tabula rasa-t, teremti meg a "rendezett" alapot az élet folytatásához.

A Nemzeti Színház - úgy látom, tudatosan, minden évadban bemutat egy-egy ókori görög drámát - 2019-től kezdte játszani a Médeiát, Eirik Stubø rendezésében. Nem az volt kérdés, hogy megtekintsük-e az előadást, talán csak az, hogy a kicsiket is vigyük-e magunkkal.

Szűcs Nelli mint Médeia, nem az a nő, akit a sarokba vagy szélre, háttérbe lehet állítani. Ő van középen, még akkor is, ha lábra sem tud állni lesújtottságában. A történések színtere, az általa betöltött tér, az ő otthona. A mítoszok tudós varázslónője nőies, emberi vonásokat ölt, segít ebben az a fájdalom, amely jó felépített, berendezett világának pusztulása felett érez. Újraépíteni a hősnő ezt a világot már nem tudja (kevés ehhez varázstudománya), lelepleződött az a kapcsolat, amely stabilitás illúzióját adta, s lelepleződött ezzel együtt a társ minősége is. A varázslat csak a pusztításhoz ad eszközt a sorsát saját kezébe venni akaró embernek.

Trill Zsoltot Jászón szerepéért már előre sajnáltam. Még a londoni előadás megtekintésére készülve, a szavakat "ízlelgetve" tűnt fel, hogy milyen jól ismerte Euripidész a tisztességtelen, a mérceszegő alak prototípusát. Jászón belépője valahogy a külvárosi italkimérések valóságvesztéses figuráinak szónoklatait idézi, akik mesterséges fejhangon, tudálékosan oktatják a világot, de legalábbis azokat, akik körülveszik még őket. Masszív hányingert érez a közönség, ahogy az aranygyapjú-expedíció hőse fellengzős, gőgös elzárkózással, fenyegető jófejkedéssel, jóemberkedéssel beszél az általa kiszolgáltatottá tett ember- és házastárssal, s hogy próbálja rábeszélni olyan minden méltóságától megfosztott létezésre, amit ő soha nem tudna vállalni. Könnyebb így hinni, hogy legitimmé tehető az aljasság?... Az biztos, hogy Euripidész jól mérte ki a figurát, nem sok szerethetőt hagyott benne, s Médeia "megszólítása" egyben pontos jellemzését adja volt férjének:

"Te hitványok hitványa! - mert nincs más szavam
Megbélyegezni férfiatlanságodat -,
Eljöttél hozzánk, kit szivünkből gyűlölünk
(s velünk az istenek s a föld minden fia)?

S Jászón talán legnagyobb tragédiája (átéja), hogy hírnévre méltó hősnek hiszi magát, miközben csak vonzó külsejének, szerencséjének köszönhette, hogy emberpróbáló nagy tettek részese lehetett. Hogy is mondaná Szepessy tanárúr? Az elvakultság (az áté) már húzza magával a hübriszt, a tettekre váltott gőgöt, amit azonban az istenek már kegyetlen módon büntetnek. Istenek? Hol volt itt, ebben a drámában egy is? Zeuszt emlegetik ugyan, de mintha érdektelen, közömbös lenne vagy talán nincs is (jelen) ezekben a földi, emberi viszonyokban, rosszul kódolt kapcsolatokban. Csak egy olyan asszony van a színen, aki esettségében, megalázottságában az isteni törvényt hívja be: "tán új törvény áll az emberekre most?", s erre alapozva büntet, pusztít hamisat és igazat, romlottat és ártatlant.

Azok az istenek vannak távol az eseményektől, akik az antik görögök szerint az igazság érvényesülését vigyázzák a földön. S mi az igazság itt? S kié? Mindannyian Médeia igazságát akarjuk megérteni Euripidész nyomán. S mi volna az? A bosszú? A hűtlenség, a szövetség elárulása miatti fájdalom, megsemmisültség-élmény revansaként egy kreatív kidolgozású, emberi mértéket túlhaladó, az élőket is örökre pokolra taszító gyilkosságsorozat?

Számomra a Nemzetiben játszott Médeia legjobb jelenete a már emlegetett Jászón első színre lépését követő házaspári párbeszéd. A trilli Jászón messziről indított, közhelyszerű bölcselkedéssel, ostoba tanácsokkal, szemrehányásokkal tarkított rendkívül ellenszenves monológja alatti, s azt követő páros színészi játék emeli el a szavak szigorától a szereplőket. Médeia meglátva belépő férjét meglepődik, (mi talán meg is ijednénk), de sértettsége hamar keménységet erőszakol rá. S lesz egy olyan pillanata párbeszédüknek (nem mondhatjuk, hogy beszélgetésüknek), ahol az asszony egyszer csak ellágyul, áttör erkölcsi tartásán a szerelem (a szerelem a méltatlan iránt). Innen tér majd vissza, kényszerűen, lelki útján (nem is annyira a reménytelen fájdalomba) a méltánytalanság, az árulás táplálta irgalmatlan erejű gyűlöletbe. Hol az a pont, ahol nem próbálja tovább hazug bástyák (olcsó közhelyek, hamis, ostoba önfelmentések) mögül kihúzni férjét az valóság fertőtlenítő fényére? Talán akkor, amikor a férfi otromba, a másik fél szellemi erejét, a múltbéli megmentő hozzájárulását figyelmen kívül hagyó, semmibe vevő híg, modorában felülhangolt tanácsokkal próbálja leszerelni a valóságot felmutató asszonyt: "Tudod, hogyan változz meg, és bölcs hírbe jutsz? A jót ne higgyed undorítónak soha, s szerencsédben ne hidd, hogy balszerencse űz." Ekkora orcátlanság letaglóz egy Médeiát is, válaszai elvesztik fölényüket, csak gyönge, gőggel elsöpörhető mondatra futja erejéből. Hogy visszaszerezze pozícióját és erőt próbáljon felmutatni, átkot mond: "Átkot hozok tereád és otthonodra is!" Hogy az átok szót Jászón adja a szájába, s hogy ez az átokszórás már egy olyan kerékvágásba billenti hősnőnket, amelyet Hekaté "titkai" tudnak kezelni, megoldani, egy újabb elemzés tárgya lehetne.

S a többi szereplő? Euripidész legtöbb darabjában a karnak már nincs sok köze a cselekményhez, inkább csak reflektál, :

"A mondókád, Jászón, jól rendezted el,
mégis, ha engem kérdezel, mit gondolok:
rosszul teszed, hogy elhagyod hű asszonyod."

A Nemzeti Médeiájában a korinthoszi nők kara hamar a szenvedő, kétségbeesett asszony otthonához siet. Erőtlen árnyként, kifejezéstelen arccal, érzéketlenül sorolnak közhelyszerű, idegenül hangzó szavakat, melyekből csak az együttérzés, a segítő közreműködés hiányzik. Rendkívüli események bekövetkeztét várják. Tolakodó, kíváncsiskodó jelenlétükkel felügyelik a barbár nő korlátozhatatlan, nyers jajongását, tervét. Távolságtartó semlegességük támogatás a könyörtelenségben a könyörtelennek: Jaszónnak feleségével szemben és Médeiának a gyerekekkel szemben. Hasonlóan méla résztvevő a dajka és a nevelő.

Ám de két király, Kreón és Aigeusz jön egyeztetni jövőjét a barbár, idegen fehérnéphez. A gőgös, a parancsolni akaró halált kap, míg az alázatos, a kényszerűen segítő, leghőbb vágya teljesülését. Mindezt attól a Médeiától, aki mindent, s mindenkit elveszített vagy elveszejtett, aki fontos volt számára.

Euripidész vad királylánya (a Nap unokája) nem csupán különleges, hanem az emberfeletti szférához tartozó alak, aki sebzett szívvel, de isteni fölénnyel lép át földi törvényeken, s megköveteli, hogy igazságát érvényesnek ismerjék el az isteni és halandó világban is.