Stafírung

(Regényrészlet)

1949 augusztusa

Erős napfényben, gyilkos hőségben megy át az udvaron. A homok minden lépésnél süti a talpát. Jólesik ez most: a vad, éles, durva érzés elnyomja tompa főfájását. Hátramarad az a kínzó, állandósult fájdalom, ami gyerekkora óta gyötri, kábaságban, kedvtelenségben tartja. Hiába minden. A gőzölés, a vizes kendő. Kihalt belőle már az öröm, s megszűnik lassan körülötte is, minden szokottá, megszokhatatlanná válik. Egyszer már elhitte, hogy elmúlik tőle: a haja besűrűsödött, az arca kisimult, a szeme megfényesedett, csak úgy vakított. Kezdték szépnek találni a vénasszonyok, elégedetten hümmögtek a vénemberek, ha útjukba vetődött, a lányok - még a barátnéi is - irigykedtek rá. S a legények? A taknyosok! Szemtelen szavakat dobtak felé. Ügyet sem vetett rájuk, élvezte a könnyebbséget, a szabadulást, hogy tiszta a feje: a virágillat nem kelt benne émelygést, a pletykás fecskék csettegése, a kutya rajongó igyekezete türelmetlen haragot. Ekkor fedezte fel maga körül az életet: az egészséges tulipánfejek hívását, a diófa árnyjátékát, a szőlő ízét, a falással megrontott makulátlan fürt kocsányra vetkőzését s édes - anyja érdes kezét, megsimított arcán. Ettől jókedvű lett, magot vetett belé a jóság. Tudott már szeretni. Azon a tavaszon szegődött mellé József, az asztalos, olyan természetességgel, mintha mindég odatartozott volna. Hozta magával a vidámságot, a senkit nem félő örömöt, a biztost, amit ő, az apátlan árva sohse tapasztalt még. Úgy nézte ezt a szőke, örökké ragyogó arcú embert, mint egy réges-régi, elfelejtett, rejtegetett titok őrzőjét. A tornácon, a hűvösön utoléri a kín. A homlokához kap, gyömöszöli, majd a falnak veti fejét, préselni, kitépni akarná azt, velővel együtt. Ez szorítja el benne a létezést, a sarjadást, átőrli lassan minden sejtjét pusztulásra adva. A lócára ül, szemét lecsukja, s hagyja: hatalmasodjék el az üresség, zsibbadtság. Valaki vastag hangon danol. Ez a Sinka, a János. Ríni szeretne a csendért, az egyedüllétért. Itthonról mindenki elment. A gyerek a nagyszüleivel átment a búcsúba, nyájaskodó nénjék vizslató tekintete alatt bámészkodni, sóvárgással megszolgálni egy kis törökmézet. Jobb neki elhinni a mosolyokat, kukoricáért hintára ülni, újra és újra; csodát látni, mézesbábot enni, ha eszébe jut valakinek, hogy nyújtson néki. A gondolatra könny pereg végig az arcán, nyomról nyomra, árokról árokra, s elapad keményülő vonásain. A forróságban a szőlő lombja, a trombita alakú fehérrózsaszín virágok mozdulatlanná meredve próbálják őrizni formájukat, de egyszerre átomlik a portán a tehetetlen ernyedtség. Az idő megnyúlt, s mindent magába ránt. Érzi, arra ítéltetett, hogy itt üljön, várakozzon reményvesztetten az idők végeztéig a világ csúfjára, gúnyára, lélektipró lökődésére. Azok a szánakozó, megkönnyebbült ábrázatok, ostoba, semmitérő mondatok: "Minek mán azt emlegetni...", " A télre tavasz jön.", "Ez mán csak így van."! Pátyolgatnák, hogy el ne hagyja magát, mert akkor vége... Az összes a maga kínját feledné, ha sikerülne nékik, így csak tőle tudakozódják, mi lesz most véle, hogyan próbál életet teremteni, jövőt mutatni önnönmagának, növekvő fiának. Honnan tudhatná azt? Házuk nem épült még, nem volt hova, miből, mégha tervezték is: műhellyel, sok szobával, nyárikonyhával, galambdúccal, ólakkal, virágoskerttel, és rengeteg kacagással. Kicsike földjén, a kukoricának, a ződségnek valóén, apai örökségén, más - mégha rokon is - kapálja a sort. S ő ittrekedt az anyósáéknál, aki néki anyja sohse tud lenni, ahol nincs egy kis saját zug, saját élés a tán örökre megcsonkult családnak, s ahonnan lassan menni kell, mert az ajnározott, megmaradt kisebbik fiú nősülő korban van. Hogy vizslatja már őt is, alig bújhat bámulása elől. Mire tervezzen ő? Éljen, ahogyan az anyját látta? Huszonévesen már görnyedetten, hanyagolt viseletben, a megszólástól rettenve, mindig a dologba feledkezve, öccse szüleiktől ráhagyott házában? Csak mert a férjére, a falu legmódosabb gazdájának fiára, nem ügyelt eléggé az orvos, s ő maradt mindenből kitudva, özvegyen, egy apró, anyja után kapkodó fiókával és egy bármelyik percben világrajöhető magzattal nehezültén? Élhetett aztán megtűrtén, magának, gyerekeinek sose gyarapítva, öregasszonyos nyájaskodással, jószívét a túlzott hálának odahajítva, fölkínálva. Ezt vágyja ő? Dalait, zokogását a kút nyelje be, arcát a kendő? Hisz egy idő óta a sorsát se úgy tudja. Pedig tudakolta elégszer. Jöttek csőstül a jósasszonyok, a fekete keselyűk, szagolva a bűzt, a pusztulás bűzét, hogy söpörjék ki a környékről a maradék reményt is. Mondták a jelent, a férceit jövőt, s mind ki hallotta, megkeseredett nyállal a szájában gondolkozhatott magáról. Nem értettek mindent, csak azt, keserves lesz. A messzi elhunytak: a megfagytak, az éhenvesztek, az aknával széjjelszakítottak, az agyonvertek lelkei kucorognak valahol, ismeretlen vidéken, nem találják az utat az Úristenhez. S itthon is ezért nyílnak sűrűn a temetőgödrök, hogy legyen ki az elveszettet megkeresse, az elhasadt lélekruhát összeöltse, s a félelmet, az istenkáromlást a pokolra űzze, lökje oda annak, akié. Mert azok, túlnan, másét kutatták, más szavára dúlták, aközben ezt itt, birtokba vette, és már üli torát pazar lakomával az ördög. Az aztán kívánja az áldozatot! Minden lélektörés, mellszorítás, jajgatás telhetetlen bendőjének étvágyingerlője. A szavára gerendákra hurkolódnak a kötelek, nyikorognak megreccsent ágak, hegyükben szétfreccsent gyermekmaradékok, mert az utódokat sem lehet óvni, csak teljesíteni a romlásnak, s teljesíteni az Istennek is, ha még lehet. Ezt duruzsolták a satrafák, s vitték cserébe az asszonyok kelengyéjének legszebb darabjait, s tojást, tyúkot, friss kenyeret. A pap azóta érthetetlen igét motyog foldott palástja alól, s emelgetheti az ostyát olyan magasra, amennyire csak bírja. Manci fiát az áram vágta agyon, Erzsié, kinek az ura is oda, a Ferkó, a tehenüket hajtotta ki a legelőre, mikor aknára lépett, s a véres cafatokat a bokrokról, a fák bogáról is szedegette az édesanyja. Hány pergő tábori lap kérlelte a maradókat: A gyerekre vigyázz! Oltalmazd a fiamat! Ügyelj a gyermekekre! Mert olyan az, mint valami talizmán! Az Isten is másként számol azzal, kinek még dóga van, neveletlen kicsiéi vannak. Bizony sokukat, a fiatal nőket a hátukra kötözött porontya mentett meg a front érkeztekor az asszonyra éhes, rabolt bortól részeg orosztól. Miklóskát, a totyogót puszilták, lovaztatták, süvegcukorral kínálták, hozzá, az anyjához csak akkor kéretőzött, ha már nem állhatta a tetvek marásait. Ilyenkor magához húzhatta, fejét kutatta, bogarazta és ölelte, magára erősítette, hogy szorongását enyhítse vele, mert elűzni azt a szorítást azóta se lehetett. Látta, láthatta a többin is a csöndesülést. Mind lábujjhegyen járt, neszelni alig mert, szitkozódás sem hallatszott, mintha egy nagyhatalmú, gonosz úr idegeit kímélnék, mert ha az kifogást talál, s megharagszik, kiirtják az egész falut. Az egész falut... A nap mozdul, fény öblít át minden szegletet. A nóta elhalkul, dünnyögve szól még a kék ibolyáról. Jönnek-e még haza a férfiak? Aki jött betegen, törten, ahogy a bátyja is, még fölépített egy otthont, de az őszi köd az ő alakját mindörökre elfedte. Micut, a barátot, asszonya az ágyból föltámogatni se bírja, csak fekszik, remeg keze-lába, s nem szól, hiába kérdezik. Mégis tudhatni, hogy vannak, s lassan rendeződik körülöttük, vagy hiányukban az élet. De aki csak ment, aki csak kívülről pattintotta a kiskaput indulattal, mert anyja és nője nem egyezhettek, férhettek - a lelkek ütközetéből, hántások, fájdítások feszületéből -, az a férfi úgy távolodott el a szabadságos vonattal a hószakadásban, hogy nem kívánta az állomásig a szerelmes kíséretet. Bemegy a házba, a falról leveszi a fényképet. Féltőén átsimítja, ne sérüljön az a mosoly, az a tekintet az üveg alatt. Hosszan nézi ezt az arcot, ezt a szőke, örökké ragyogó arcú embert, a réges-régi elfelejtett, rejtegetett titok őrzőjét. kendő. Kihalt belőle már az öröm, s megszűnik lassan körülötte is, minden szokottá, megszokhatatlanná válik. Egyszer már elhitte, hogy elmúlik tőle: a haja besűrűsödött, az arca kisimult, a szeme megfényesedett, csak úgy vakított. Kezdték szépnek találni a vénasszonyok, elégedetten hümmögtek a vénemberek, ha útjukba vetődött, a lányok - még a barátnéi is - irigykedtek rá. S a legények? A taknyosok! Szemtelen szavakat dobtak felé. Ügyet sem vetett rájuk, élvezte a könnyebbséget, a szabadulást, hogy tiszta a feje: a virágillat nem kelt benne émelygést, a pletykás fecskék csettegése, a kutya rajongó igyekezete türelmetlen haragot. Ekkor fedezte fel maga körül az életet: az egészséges tulipánfejek hívását, a diófa árnyjátékát, a szőlő ízét, a falással megrontott makulátlan fürt kocsányra vetkőzését, s édesanyja érdes kezét az arcán. Ettől jókedvű lett, magot vetett belé a jóság. Tudott már szeretni. Azon a tavaszon szegődött mellé József, az asztalos, olyan természetességgel, mintha mindég odatartozott volna. Hozta magával a vidámságot, a senkit nem félő örömöt, a biztost, amit ő, az apátián árva sohse tapasztalt még. Úgy nézte ezt a szőke, örökké ragyogó arcú embert, mint egy réges-régi, elfelejtett, rejtegetett titok őrzőjét. A tornácon, a hűvösön utoléri a kín. A homlokához kap, gyömöszöli, majd a falnak veti a fejét, préselni, kitépni akarná azt, velővel együtt. Ez szorítja el benne a létezést, a sarjadást, átőrli lassan minden sejtjét, pusztulásnak adva. A lócára ül, szemét lecsukja, s hagyja: hatalmasodjék el az üresség, a zsibbadtság. Valaki vastag hangon dánok Ez a Sinka, a János. Ríni szeretne a csendért, az egyedüllétért. Itthonról mindenki elment. A gyerek a nagyszüleivel átment a búcsúba, nyájaskodó nénjék vizslató tekintete alatt bámészkodni, sóvárgással megszolgálni egy kis törökmézet. Jobb neki elhinni a mosolyokat, kukoricáért hintára ülni, újra és újra; csodát látni, mézesbábot enni, ha eszébe jut egyáltalán valakinek, hogy adjon néki. A gondolatra könny vergődik végig az arcán, nyomról nyomra, árokról árokra, s elapad keményülő vonásain. A forróságban a szőlő lombja, a trombita alakú fehér-rózsaszín virágok mozdulatlanná meredve próbálják őrizni formájukat, de egyszerre átömlik a portán a tehetetlen ernyedtség. Az idő megnyúlt, s mindent magábaránt. Érzi, arra ítéltetett, hogy itt üljön, várakozzon reményvesztetten az idők végeztéig, a világ csúfjára, gúnyára, lélektipró lökődésére. Azok a szánakozó, A fiókból kiveszi a keszkenőbe csavart pohár cserepeit, háromfele pattant, ahogy a pócról '43 januárjában leesett. Kibontja. Üzenetnek hitte, hiszi ma is, ez köti, fojtogatja azóta is. Rátelepszik a bűntudat. Zavart matatással elővesz szappant, törlőkendőt, fésűt, s a képre halmozza. Leveszi kendőjét, sötét kendőjét, kibontja haját, gyér, csutka haját... fésüli szálát, buktatja a fésű fogán. Tépi gubancát, simítja újra és újra, mintha az a valaki, az a fához erősödött kéz tapintaná tövénél, mártózna tenyérrel, pergetné ujja közt, folyna le róla, még s még. A fésű mozdul, vigasztal, a haj, az a gyér, csutka haj minden lendület alatt sűrűbb, hosszabb, belekap a szél is, lepi el a testét a fekete zuhatag. Mosdani kell, fényesedni, keményített, patyolatkötényt kötni! Indul a vízért, löttyinti lavórba, s benn a konyhán vetkezni kezd. Fogja össze haját, új fátyolát, s fonja, fonja hosszan. Beleszövi, -köti sajgását, bámuló virágát, mint egykor lányként a piros szalagot, rakja koszorúba homloka körül. Reszket, szűköl, verejtékezik a teste. Meríti tenyerét, csobog le ujja közt a víz. Áztatja arcát, égő, vágyó szemét, régnevető ajkát, s még. Öblíti nyakát, nemes, dacos nyakát, gömbölyű vállát, kemény párna mellét, zubog le hátán, ahogy az olvadással fölriasztott patak, s csurog le a lábig. Nyúl a szappanért, a szagos szappanért, férj-szerelme zálogért, lögyköli kishasát, esthajnal ragyogtatta ölét, s súrol, lúgoz, olyan akarattal, ahogy a mindenségből kiveszni remélő. A lecsorduló lé szennyezi a zománcos edényt. Dörzsöl a törlő, a stafirungból kiemelt pávás vászontörölköző, úgy, hogy a megtartó Isten a névbetűk keresztszemein nem süthet át. A sohse-használt fehérnemű, harisnya, fölé emeli, rá a ruhát, a csipkegallérruhát, bújtatja gombját. Illeszti a fekete, templomjáró cipőt, rántja, köti a fűzőt. Kinéz az ajtón, a szilvafa árnyéka nyújtózik a padlás felé, s a sütésre váró kenyértészta nyugszik a teknőben.