Az írók hangja

1. rész

Be kell azonban vallani, ma az irodalomelmélet nem érti, nem akarja érteni ezt a felvetést, hiszen ő már leszámolt a szerzővel, az élő alkotót is elparentálta attól a pillanattól kezdve, hogy művét nyilvánosságra hozta, az értelmezői közeg rendelkezésére bocsátotta. "Intézményként a szerző halott: a szenvedélyes, életrajzzal rendelkező magánszemély eltűnt, meg van fosztva tulajdonától, nem gyakorolja többé műve felett azt az óriási atyai hatalmat, amelyet az irodalomtörténet, az oktatás, a közvélemény tulajdonít neki a mű létrehozásában és megújításában..."

A szerzőt kizárták az értelmezésből, kirekesztetten csak arra kap lehetőséget, hogy várhatja, mit gondolnak mások, azok, akik semmit sem éreztek, semmit sem tapasztaltak abból, semmit nem tudnak arról, ami őt az alkotásra késztette, alkalmassá tette. Mindenki szabadon értelmezhet, átértelmezhet műveket, belenyúlhat azokba, olyanok is, akik, - mint maga Tamási Miklós vallja a saját cselekménye kapcsán - öt évvel a mű kiadását követően "meglepve" látta, hogy "a belső címlap szerint nem is versek vannak benne, hanem novellák." Miért tűrheti ezt az író? S ki felé kell tűrnie? Az olvasó vagy az olvasó felé is mintát adó irodalmári, értelmező közeg felé? Hiszen a "szöveg idézetek szövedéke, amelyek a kultúra ezernyi forrásából rajzanak elő" - mondja Barthes. E mondat igazságát el nem tagadva, felhívnám a figyelmet ennek a mondatnak sejtető jelentésére is: ha a szöveg idézetekből álló szőttes, akkor a szerző csak rutinmunkás, aki kevés erőfeszítéssel, kevés időbeli ráfordítással hoz létre borítóval rendelkező (lehetőleg kemény táblás), csak saját magát szerzőként feltüntető, sokak által alapműként tisztelt könyvet.

Barthes a modern kritikával szembeszálló provokatív kijelentéseinek pontos logikai levezetését adja, s a legfontosabb okok között a strukturalista nyelvészet eredményeit említi. A "nyelvészet pontos elemzői eszköztárat kínált a Szerző lerombolásához, mivel kimutatta, hogy a nyelvi megnyilatkozás (énonciation) a maga egészében üres folyamat, amely tökéletesen működik anélkül is, hogy megtöltenénk a beszélgetők személyével..."

Ha az irodalomelméletben a posztmodern értelmezés el is szakítja a szerzőtől azokat a funkciókat, amelyek korábban szervesen hozzátartozóak voltak, mint szerzői szándék, életrajz, életmű, önéletrajz, autoritás, felelősség, szerzői név, aláírás, addig a szerzői jogban ezek közül nem egy elismerésre kerül, s a szerző fogalmának részét képezik. Gács Anna ezt a helyzetet így jellemzi: "ma azt látjuk, hogy a szerzőség jogi és filozófiai-irodalomelméleti konstrukciója között idő-inkongruencia van: míg az előbbi továbbra is erős szálakkal kötődik a tulajdonos-szerző modern koncepciójához, addig az utóbbi a hatvanas évek végétől kezdve ennek a koncepciónak a kritikáját állítja fókuszába." A szerzői jog az, amely az irodalomelmélet által kifosztott azon alkotót, akinek a kreativitás, az eredetiség és a saját "személyiségének nyoma" a művében felfedezhető, felruházza a szerzőt megillető jogokkal és engedi számára, hogy úgy gondolkodjon, viszonyuljon teremtményéhez, mint gyermekéhez vagy bizonyos esetekben a munkájával kisajátított földhöz, s lehetőséget biztosít számára, hogy rendelkezzék felette. A szerzői jog nem vitatkozik Barthes-tal, sokkal inkább figyelmen kívül hagyja a "szerző haláláról" mára már közhellyé kövesült gondolatait, hiszen a szerzői jogi szabályozásnak más az alapja, vallja, hogy a mű egyéni, eredeti jelleggel bír, a szerző személyiségének nyomát hordozza, ezért jól elhatárolható más alkotók szövegétől, annak létrehozója az alkotó, akinek kreativitása, befektetett energiája védelmében biztosított jogok óvják szükségszerűen az alkotást is. Az alkotás az egy sérthetetlen szerves egész, nem lehet önkényesen, a szerző hozzájárulása, engedélye nélkül kiragadni belőle vagy hozzátenni, kicserélni részeket, átszerkeszteni a művet. A szerzői jog által megbecsültetett szerző meghatározhatja a műve sorsát, rajta múlik, hogy megjelenik-e vagy ismeretlenségben marad, ki lehet-e nyomtatni, többszörözni, válhat-e valamely antológia részévé stb.

A szerzői jog az iparjogvédelmi joggal együtt a szellemi alkotások jogának részterülete, amely a magánjognak része. A szellemi alkotások joga abból az igényből kiindulva alakult ki, hogy az alkotótevékenységet végző, "a társadalmi fejlődést jelentősen segítő embernek az érdekeit oltalmazni", "társadalmi megbecsülésben részesíteni", s "érdemének megfelelően honorálni" kell. Az iparjogvédelmi jog a tudományos-műszaki jellegű alkotások védelmét szabályozza, a szerzői jog azonban a művészet és az irodalom területén létrehozott műveket, alkotásokat védi.

A szerzői jog, amit az ENSZ Közgyűlés 1948. évi egyetemes Nyilatkozata alapvető emberi jogként határozott meg, amely szerzőnek vagy jogutódjának a törvény által korlátozott kizárólagos joga valamely, az irodalom vagy a művészet körébe eső szellemi termék felett, amely szellemi termék általában írásjellel, képes ábrázolással, szóval vagy zenével kifejezett műnek tekinthető. A szerző érdeke emberi jogi védelemben részesül a kulturális jog részeként, azonban e kultúrához fűződő jog részei olyan emberi jogok is, amelyek nemegyszer a szerzői joggal védett egyéni érdekkel szemben is állnak: véleménynyilvánítás szabadsága, művészeti szabadság, információszabadság, kulturális élet szabadsága, oktatás és tudomány szabadsága. Ehhez az ütközéshez kapcsolódik a kiegyensúlyozó, a szerzői jogi oldalról kizárólagosságot (abszolút szerkezetű jogviszonyként) biztosító és ezt korlátozó (tartalmában és idejét tekintve) szabályozás. Az abszolút szerkezetű jogviszonynak a jogosultja meghatározott személy, rajta kívül mindenki más arra kötelezett, hogy a jogosult, a szerző jogilag védett érdekeit, alkotáshoz fűződő kapcsolatát tiszteletben tartsa, s tartózkodjon azok megzavarásától. A szerzői jog korlátai biztosítják az emberi jogok és a közérdek érvényesülését a szerzői jogon belül, s kijelölik azt a határt, amelyen belül a szerző kizárólagos jogai gyakorolhatók. Ilyen korlátozásoknak tekinthető Gyenge Anikó hivatkozása alapján: a szabad felhasználás, kizárólagos jog díjigényre szorítása, törvényi engedély, jogkimerülés, kötelező közös jogkezelés, védelmi idő és a szerzői jogi szabályozás tárgyi hatálya.

A szerzőt megillető jogok (vagyoni és személyhez fűződő), - melyet az alkotó munkájára tekintettel nyert -, bármelyikének megsértése a szerzői jog bitorlását jelenti, mely polgári jogi illetve büntetőjogi szankciókat von maga után. A szerzői jogi védelem keletkezéséhez semmiféle hatósági eljárásra, nyilvántartásba vételre nincs szükség, a mű megszületésével egyidejűleg létrejön, ami az alkotás szubjektív vonásából, egyéni eredeti jellegéből fakad.

Az alkotót megillető személyhez fűző jogok: a nyilvánosságra hozatal (a mű első nyilvánosságra hozatala), a mű integritása (az egységének védelme), a névhasználat kizárólagossága, mely jogok célja, hogy a szerző személyiségét védjék a műre tekintettel, s hangsúlyozzák a művéhez fűződő individuális kapcsolatát és megőrizni segítik a mű egyéni, eredeti sajátosságait. Miután a jelenleg hatályos szerzői jogi törvény a monista elmélet talaján áll, így elmondhatjuk, hogy a személyhez fűződő és vagyoni jogok egymástól nem elválaszthatók, a vagyoni jogok (egyébként kivételes) átruházása esetén is a szerzőnél maradnak, s a szerző halála után is, s legalább a vagyoni jogok megszűntéig biztosítottnak kell lenniük. A nyilvánosságra hozatal joga fejezi ki azt, hogy a szerző eldöntheti, hogy a művét nyilvánosságra akarja-e hozni, vagy titokban kívánja tartani, vagy akár a már nyilvánosságra hozott művét vissza is vonhatja a nyilvánosság elől. A névjog alapján a szerző követelheti, hogy művén, illetőleg műve felhasználása során szerzői minőségét tüntessék fel. A névjog a szerzőt abban az értelemben is megilleti, hogy a művét név nélkül, vagy felvett névvel hozza nyilvánosságra. A harmadik személyhez fűződő jogosultsága a szerzőnek a mű integritásához, sérthetetlenségé­hez, torzításmentességhez fűződő joga.

Vagyoni jogoknak minősülnek: általános értelemben a felhasználás - ezen belül többszörözés, terjesztés, bérlet, nyilvános haszonkölcsön, forgalomba hozatali céllal történő behozatal, kiállítás (ezek az anyagi formában való felhasználások), nyilvános előadás, nyilvánossághoz közvetítés kódolt vagy kódolatlan sugárzással, sugárzott vagy vezetéken átvitt műveknek az eredetihez képest más szervezet által végzett másodlagos, egyidejű, csonkítatlan, a nyilvánossághoz történő továbbközvetítése, a mű átdolgozása, amely magába foglalja a mű fordítását, színpadi, zenei feldolgozását, megfilmesítését, vagyis a mű minden olyan megváltoztatását, amelynek eredményeképpen az eredeti műből származó más mű jön létre (nem anyagi formában való felhasználások). Ezek a hasznosítási jogok a törvény alapján úgy biztosítják a szerző gazdasági-vagyoni érdekét művére tekintettel - vagyis, hogy művének hasznából részesülni tudjon - hogy e jogosultságokhoz engedélyezési jogot és díjigényt kapcsolnak. A szerzőt megillető vagyoni jogosultságok élők között főszabályként nem forgalomképesek, azok nem idegeníthetőek el és azokról lemondani sem lehet, hiszen a vagyoni engedélyezési jogok összefonódnak a személyhez fűződő jogokkal. A díjigények elidegeníthetetlenségét, az azokról való lemondás tilalmát külön kimondja a törvény. Így a művek hasznosítása döntően nem jogátruházási, hanem felhasználási engedélyezéssel (szerzői jogi licencszerződésekkel) történik. A törvény azonban a művek forgalomképességének fokozása érdekében kivételesen megengedi az egyes műfajták esetében élők között a vagyoni jogok átruházását, átszállását: szoftver, adatbázis, filmalkotáshoz felhasznált művek, reklám céljára alkotott művek és a munkaviszonyban alkotott művek esetén.