"Az ég tartja a földet" ?

A szent királylány történetével, aki átragyogta fényével fél Európát, még Angliában, kisgyermekes anyukaként ismerkedtem meg behatóbban, akkor olvastam Magyar Zoltán: Árpád-házi Szent Erzsébet című 2007-ben kiadott munkáját. Sokat és lelkesen beszélhettem férjemnek a könyvről és főhőséről, mert születésnapomon elvitt Wartburg várába és a szent asszony által építtetett ispotály romjaihoz.

Akkor még sem férjem, sem én nem tudtunk németül, így a csak német nyelvű idegenvezetés alatt tapintatosan hátra maradva lődörgött kis magyar családunk a várkastélyban, kezünkben a magyaroknak szóló fénymásolt ismertetővel. Közben úgy éreztem, a vár minden pedantériájával, minden erőltetett emlékezésével, Erzsébetünkre való hivatkozásaival is visszhangtalan, üres, szép honleányunk lelke, csodái már jó régen távol költöztek belőle.

A legüdébb pillanata a látogatásnak az lett, amikor az ablaktalan Erzsébet-lakosztályban (Elisabethkemenate), amelyet az Árpád-házi királylány életéből vett aranyozott mozaikképekkel díszítettek, a három és fél éves nagyobbik fiunk lekapcsolta a világítást. Vastag sötét lett, s mi készségeskedő, röstelkedő kapkodással kerestük benne a villanykapcsolót.

Ezért, mikor sok-sok év elteltével hírét vettem, hogy Zsuffa Tünde regényt írt Szent Erzsébetről kíváncsi lettem, egy kicsit irigyen kíváncsi. Meg akartam győződni, hogy egy kortársunknak, egy magyar írónőnek lehetővé vált-e a szenttel való találkozás, s megnyílt-e számára a titok, s betekinthetett-e azon a kicsi ablakon a mennyországba, melyet hőse, egy csöpp magyar kislány, szerelmes asszony és háromszoros anya nyitott meg annak a népnek is, melyet négy éves korában messze hagyott, de amely népnek vitte a szemléletét, szellemi, földi gazdaságát a mindezeket nélkülöző türingiai népnek és udvarnak. Ahogy ma talán kérdezhetnénk: tudjuk-e modern szentnek látni Árpád-házi Szent Erzsébetet, ahogy a hasonlóan tevékenykedő Teréz anyát.

A regény igényes kemény kötése, a hatásos bevezető Klingsor soraival reményt keltett bennem, hogy olvasása majd visszavisz abba az eszményeiben, költészetében, (piárjában) kitűnő lovagkorba, melynek varázsától a történelemtudomány rideg tényfeltárása sem fosztotta meg a mai embert.

A wartburgi várkirándulás dalnoktermi ismertetőjében elmesélt mondát is vártam megelevenedni: "A XIII. század elején (...) Wartburg művészeteket pártoló udvar volt. A kor legjelentősebb német trubadúrjai, a Minnesangerek időztek a türingiai udvarban, s itt lehetőséget kaptak arra, hogy értékes francia kéziratokat lefordíthassanak. (...) A 1206. évben megtartott dalnokversenyen (...) az őrgrófi család és vendégei szórakoztatására 6 minnesanger, köztük Walter von der Vogelweide és Wolfram von Eschenbach versenyt rendezett. Előzőleg megállapodtak abban, hogy a vesztesre halálbüntetés vár. A (...) dalnokok előadták verseiket, azzal hódolva az őrgrófnak és vendéglátójuknak. Nagyvonalú és bölcs uralkodóként magasztalták őt. Heinrich von Ofterdingen ellenben az osztrák herceget dicsőítette. A jelenlévők ezt tapintatlanságnak tartották, s ezért őt nyilvánították a verseny vesztesének. Heinrich von Ofterdingen az őrgrófnő közbenjárására elérte, hogy a versenyt egy év múlva ismételjék meg. Ezalatt ő felkereste Magyarországon Klingsor varázslót és dalnokot, s megnyerte őt döntőbírónak." Így került a Zsuffa-regény mottójában és az első soraiban emlegetett Klingsor a középkori krónikák szerint Wartburgba, ahol megjövendöli Árpád-házi Szent Erzsébet születését. Hermann, a türingiai őrgróf, kinek udvarában virágzott a lovagi költészet, költői vetélkedés, a mi szentünk leendő apósa, s ő az, aki a hagyomány szerint kezdetektől szeretettel és támogató figyelemmel fordult a kislány felé.

Magyar Zoltán kitűnő, részletes történeti munkájából minden, ami fönnmaradt Árpád-házi Szent Erzsébetről, megismerhető, de amint maga a szerző is elárulja, ezt az Isten kertjében fejlődő életet sem a tudomány elemző, sem a bölcsészet kommentáló hozzáállása megérteni nem képes. Talán csak úgy igazítanak el bennünket, mint az Esztergomban őrzött fadarab a nyoszolyájából: hozzá tartozott, övé volt, de már tulajdonosa melegét, lényét, nyugalmát sem hordozza, nemhogy szavait, cselekedeteit, Istenhez való viszonyát. Eldobni azért nem lehet, mert enélkül még kifosztottabbak lennénk, mert emlékeztetni sem tudnánk magunkat, hogy van egy ismeretlen nagy titok, amihez közünk lehet, nekünk segít, ami feltárulhat, ha akarjuk, és az isteni kegyelem is részesít ebben bennünket.

Zsuffa Tünde regényétől tehát egy csodálatosan gazdag szöveget vártam: a lovagi eszményhez, költészethez ragaszkodó udvari szereplőkkel (esetleg ezek konfliktusát megjelenítve), s annak az isteni gondoskodásnak a felmutatását, amellyel ebbe a közegbe küldi kicsi emberét, aki élni próbálja azt a nemes minőséget, amiről azok énekelnek, s közben az ég felé mutat. Azt vártam, hogy megérthetem, ami a Magyar Zoltán könyvéből Erzsébetről kimaradt, azt az Istenben felépült belső világot, melyet a veszteségek, fájdalmak sem amortizáltak semmivé, hanem a végső, Istenre hagyatkozó, Istennek átadó, felajánló lelkületté erősítettek.

Csalódtam. Nem ezt találtam. Számomra ez a regény nem tudott többé válni, mint egy jószándékú, részletes (de a leprás csodával hiányos) életrajz, templomi brossúra egy szent életéről. Az az érzésem támadt, hogy II. András alakja élettel telibb, mint maga a főhős, mintha a király sok bűnnel, önző nagyravágyással terhelt alakját jobban megértené az írónő, mint Erzsébetét, akinek bemutatására vállalkozott. Azok a szavak mint: "- Súlyos bánatomban is megvigasztalt az Úr... Nem áhítozom semmire sem, nem kérem a világi javakat... ha kérhetnék, Lajos arcát látnám újra. De lemondanék erről is, ha ez az isteni akarattal szemben áll." , akkor tudnának hitellel feltöltődni, ha legalább minden tagmondat után egy bensőséges, intim vallomást, mögötte megbújó, azt igazzá tevő történetét hallhatnánk, amit egy szeretetkapcsolatban kétségtelenül elmondanánk szeretett bátyánknak. Így, enélkül maradtak a regényen belül is egy sematikus, "bárki" szavai. Erzsébet alakja is, bár erősen érezhető, hogy írója legalábbis önnön női valójából próbálja felépíteni (ahogy  magára is ölti a korhű ruhát a könyv borítóján), de maradt mégis egy merev, hideg, vonásaiban is időkoptatott kőszobor, melynek, ha nincs aláírva a neve, nem ismerhetünk fel a templomi félhomályban, hogy kit ábrázol. A többi regényszereplő is ugyanebből a távolságból szemléli őt, akár segítik akár gátolják. Közeli, bensőséges viszonyra utaló jeleket nehéz volt a szövegben felfedeznem. A szent leány és Lajos szerelmi vallomása, s a jelenet is, papírízűre sikerült, s szomorúan fedeztem fel benne, hogy nagyon hűen követi a Szent Ritáról készült film híres jelenetét. Vándormotívum. - mondhatnánk a középkorász irodalmárok szavaival.

S a regény elején Gertrúd "belépője" is olyan volt, mintha Búné szólt volna ki az Időfutár című ifjúsági regényből. A szöveg, a történetszövés aránytalanságot hordoz, a felnagyított, túlrészletezett jelenetek a mellékszereplőkkel, helyenként vontatottá teszik a cselekmény folyását, míg máshol a királylányi, őrgrófnéi szerepben is helytálló Erzsébet tevékenységén hamar túlszalad az író, távolmaradó, felszínes kötelességletudás érzetét keltve. A szöveg stílusa is fájóan léket kap az olyan ma használatos kifejezésektől: "Esélyünk sem lett volna nyerni...", "vérszemet kapnak", "Ne gondoljuk már, hogy", "Fogd vissza magad", "... de úgy látszik, a magyarok nem vevők rá", ... stb.

A megvalósításban fellelhető sietség, minden jószándéka ellenére sem hozott újat, nem tudta megnyitni, s élővé tenni a már borostyánba zárult, ékszerré nemesült Szent Erzsébet-mintát. A mesékben is a próbákat kiálló, a saját komoly nehézségeit felvállaló testvér tudja elevenné varázsolni a kővé dermesztett testvérét. Az ikonfestők böjttel, imával teszik alkalmassá "látásukat" a mennybéli "kukucskáló" megfestésére, mely képek fókuszában a szentek állnak.

S talán így kellene tennünk nekünk is, - főként, ha íróként közelítünk, vállalva, hogy vezetők vagyunk, - törekedni kell, hogy megtaláljuk a villanykapcsolót. Hiszen sokunk vágya, hogy nem akarunk olyan Istenre vágyakozók maradni, akik csak másokkal megtörténtként tudják elképzelni a csodát, aki a szenteket, a sajátjaikat és más nemzetekéit csak műalkotásként tudják szemlélni, ami mellett tanácsos gyorsan elhaladni, nehogy ránk szóljon a teremőr. 

Az, hogy lehet magával a szenttel személyes kapcsolatba lenni, és lehet azt a mindennapjainkban ezt a kapcsolatot élőként megélni, arra példa az a gazdag folklór hagyomány, szokás megléte, mely  évszázadokig igazította az egyszerű emberek látását az Istenre, a szegényekre, a halottakért való felelősségre. Mintha ők értették volna a szenteket. Miért nem értjük mi? 

A közönséges Mórickás-viccek áthagyományozódnak, gyerekeink ugyanazokat a blődségeket hordják haza, mondják mint, amit mi is..., miközben már mi sem ismertük, játszottuk a várkörjátékokat, kapujátékokat, hidas játékokat Szent Örzsébet nevével, melyet én szívesebben hallgatnék gyerekeink szájából:

"Hugom, hugom, hugom,
Szent Örzsébet asszony
Ki is váltanálak,
Ha váltságom volna.
Miért adtad másnak
Magadat, magadat?
Azért adtam másnak
Magamat, magamat,
Viselje az Isten
Gondomat, gondomat.